6

web'ART

A bohóc komoly arca


 

Harminchét éve áll már a színpadon, a kecskeméti Katona József Színház társulatának tagja, jelenleg öt szerződött darabban játszik, miközben a nemrég alakult Vastaps Produkció keretein belül rendez és szerepel. Váry Károly színművész tudja, hogy milyen nehéz talpra állni és újrakezdeni, A Bohóc című monodrámájával pedig sokakat elindíthat ezen az úton.

 

37 éves pályafutással a hátad mögött, mit jelent számodra a színészet?

A színész akkor örül leginkább, akkor van igazán elemében, hogyha játszik. Szerencsés vagyok, mert elmondhatom, hogy ebből a 37 évből szinte egy perc sem volt üresjárat. Volt ugyan egy rövidebb periódus, amikor – úgymond - szabadúszóként dolgoztam, de ezt megelőzően és ezt követően is mindig valamelyik neves színházhoz szerződtem. Az egész ’79-ben a Vígszínházzal kezdődött, amit a Szolnoki Szigligeti Színház, a budapesti József Attila Színház, majd pedig ismét Szolnok és ’96-ban a Szegedi Nemzeti Színház követett. Közben az én életemben is történtek olyan tragédiák, amik miatt úgy éreztem egy időre magamban kell lennem, helyre kell tennem dolgokat. Ez volt az az időszak, amit szabadúszóként töltöttem, de most már ismét egy remek társulat tagja vagyok a kecskeméti Katona József Színház berkein belül, ahol negyedik éve játszom, idén például öt darabban.

 

„A színész akkor örül leginkább, akkor van igazán elemében, hogyha játszik.”

 

Hogyan kerültél kapcsolatba a Vastaps Produkcióval?

Először egy másik produkció kapcsán ültünk le Gergely Tamással beszélgetni és akkor említette nekem, hogy szeretné létrehozni ezt a saját társulatot, ami végül a Vastaps Produkcióvá forrta ki magát. Örömmel vettem, hogy beavat a részletekbe és azt tanácsoltam neki, hogy induló amatőr társulatként először inkább kevesebb, egy-két szereplős darabokat állítsanak színpadra, így esett a választásunk végül Karinthy Ferenc: Bösendorfer című művére, amit én rendezek és Ferenczi Heni valamint Gergely Tamás szerepelnek benne. Korábban már láttam Tamást színpadon, így számomra egyértelmű volt, hogy remekül alakítja majd a szürke kisegér könyvtárost, akinek a mindennapjait otthoni telefonbetyárkodása aranyozza be, amelynek során teret engedhet élete nagy vágyának, a színészkedésnek. Alapvetően ez egy nagyon hálás szerep, hiszen a könyvtáros minden este más ember bőrébe bújva telefonálgat, azaz gyorsan kell sok különböző karaktert megjeleníteni.


A Bösendorfer mellé társult a Te saját rendezésű és előadású monodrámád, A Bohóc…

Így van, hiszen rájöttünk, hogy ez a két darab remekül rímel egymásra. A Bohóc története egy zárt osztályon játszódik, ahol a férfi minden nap azzal a rögeszmével ébred fel, hogy este premiere lesz. Amíg a kiégett könyvtárosunk minden este más-más embert megszemélyesítve hívogatja az idegeneket, addig a kényszeres bohócunk folyamatosan a nagy előadásra készül. Noha az egyik darab a vígjáték, a másik pedig a dráma műfajában közelíti meg az eseményeket, azt nyilván mindkét esetben leszűrhetjük, hogy egyik férfi sem százas. Az előadások során pedig szépen kirajzolódik előttünk az emberi őrület sok-sok árnyalata.


„Noha az egyik darab a vígjáték, a másik pedig a dráma műfajában közelíti meg az eseményeket, azt nyilván mindkét esetben leszűrhetjük, hogy egyik férfi sem százas. Az előadások során pedig szépen kirajzolódik előttünk az emberi őrület sok-sok árnyalata.”

 

Rendezőként és egyszemélyes szereplőgárdaként is viszed a Bohócot. Hogyan működik ez?

Nem újdonság számomra a rendezés, hiszen Szolnokon és Dunaújvárosban is rendeztem már darabokat, vezettem színjátszó csoportot is. A Bohóc igazi érdekessége az, ahogyan ez a mű rám talált. Tudni kell, hogy James Joyce valóban létező személyről formálta azt a másfél oldalas feljegyzést, ami A Bohóc nevet kapta. Tehát Amerikában tényleg élt ez az ember - elképesztő tragédiákkal teli élettörténettel-, aki végül a zárt osztályon halt meg. Joyce viszont csak az önéletrajz megírásáig jutott, ki tudja, talán később regényt szeretett volna készíteni a történetből, de elhunyt, így csak ez a rövid vázlat maradt utána. Egy barátom, aki kinn tanult Párizsban hazahozta és lefordította a szöveget, majd elhozta hozzám azzal, hogy rám gondolt a tartalom kapcsán. Én pedig miután végigolvastam a fordítást nekiálltam az anyagnak és egy szövegekkel, szituációkkal teli történetet faragtam belőle. Ekkor voltam harmincöt éves és az elkészült darab igazi kihívást jelentett számomra. Kíváncsivá tett saját magammal kapcsolatban, látni akartam, hogy hol tartok ennyi idősen, mi az, ami lemorzsolódott rólam és mi az, ami beépült a szakmám során. Három hét írás után megmutattam az elkészült anyagot egy belső szakmai körnek, akik lelkesen fogadták. Az elmúlt huszonöt évben pedig folyamatosan játszottam A Bohócot, nemrégiben Dunaújvárosban volt a hatszázadik fellépésem. Sem a szövegek, sem az előadásmód nem változott az eltelt idő alatt, bár azt magam is érzem, hogy a mondanivaló folyamatosan mélyült bennem.

 

Kiknek ajánlanád ezt a darabot?

Azt hiszem a darab mondanivalója a maga egyszerűségében nagyon helytálló, mindenki számára érthető. Van egy ember a zárt osztályon, aki tökéletesen meg van győződve róla, hogy minden este fellép. Egy-egy elébe kerülő tárgyról sorra jutnak eszébe az életét meghatározó tragikus események, melyeket nem pusztán elmesél, hanem az adott pillanatban újra is él. Majd, miután már mindenen átment, minden fájó emléket újra végigélt, kicsit elcsendesülve visszafekszik az ágyába és közli, hogy ideje pihenni, hiszen holnap előadás. Az ember juthat mélypontra, érezheti azt, hogy minden összeesküdött ellene, jöhetnek szörnyű tragédiák, a lényeg mégis az, hogy nincs mese, fel kell kelni és folytatni tovább. Saját példámból is tudom, hiszen éltem én is két és fél évet hajléktalanként a pilisi erdőben, miután elvesztettem a számomra legkedvesebbeket. Egy közeli barátom fogalmazta meg jól nemrégiben, hogy az igazi bokszoló nem az, aki a legerősebb ütéseket viszi be, hanem az, aki padlóra kerül és onnan felállva azt tudja mondani, hogy „Tessék, itt vagyok, mehet tovább!”. Ez a darab pedig képes arra, hogy a közönség párhuzamot vonjon a saját élete és az elhangzottak között. Nehézségeink közepette érdemes néha globálisabban tekintenünk a világra, így megláthatjuk, hogy mások rázósabb helyzetekből is kikecmeregtek már, akkor nekünk miért ne sikerülhetne….



Bajáki Zsanett

Fotó: Boros Anikó



© Minden jog fenntartva!