1

2018/3.

Fókuszban a fiatalok


 


Egy utazásokkal, kalandokkal és élményekkel teli nyár után egyértelmű, hogy az ősz beköszöntével a hazatérő fiatalok felé fordul a figyelmünk. Ma már tudjuk, hogy a Z generáció tagjai – mint digitális bennszülöttek – óriási változásokat indítanak el a különböző társadalmi és vállalati rendszerekben, így a munka világában is. A technikai forradalom hatására a mai fiatalok már teljesen más megközelítést követelnek és valójában a jövőnk múlik a közös hang megtalálásán


A most ősszel ismét megrendezésre kerülő 5letből jövő! projektünkkel már harmadik éve dolgozunk azon, hogy a vállalkozások világát játékos formában tegyük vonzóvá a középiskolások számára. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szerteágazó munkánk során rengeteg alkalmunk nyílik arra, hogy együttműködjünk a fiatalokkal, megismerjük a gondolataikat, véleményüket és felfedezzük a bennük rejlő számtalan értéket. Örömünkre szolgál, hogy őszi lapszámunkban bemutathatjuk Olvasóinknak, hogy - a tradicionális családi vállalkozástól kezdve, a környezettudatos designon keresztül, egészen a jótékony önkéntességig – valamennyi területen korszakalkotót teremtenek a „most generáció” aktív és innovatív tagjai.













© Minden jog fenntartva!
2

2018/3.

Változó igények, maradandó nyomok


 

„A fiatalok mindig figyelmeztetnek arra, hogy ne felejtsem el, hogy élek, és ne szürküljek bele a hétköznapokba” – fogalmaz Sárosi Gábor. Aligha találunk ma olyan kecskeméti vonatkozású színházi vagy ifjúsági kezdeményezést, amelyben nem merül fel a fiatalember neve, hiszen a hivatása egyben a hobbija, a hobbija pedig az élete, és egy interjú erejéig most bepillantást enged nekünk ebbe…

 

Milyen fiatal voltál?

A Hollandfaluban nőttem fel a ’90-es évek elején, ami akkor még egyúttal a város szélét is jelentette. A gyerekkorom gyakorlatilag az ottani akácerdők, az Arany János Általános Iskola, valamint a családi házunk által alkotott háromszögben telt. Rengeteg időt töltöttünk a szabadban, háborúsat játszottunk, bunkert építettünk, begyűjtöttük a kóbor kutyákat. Kamaszkorban, amikor az ember csipája nyiladozni kezd, elsősorban a családi minták vannak rá hatással. A nővérem és a bátyám is rockzenét hallgatott, érthető, hogy én is ebbe az irányba indultam el. A stílus és a hozzá tartozó eszmeiség (szabadságvágy, lázadás) keveredett bennem a szülői példával. Édesanyám (Orbán Edit) színjátszó köröket vezetett a Kecskeméti Ifjúsági Otthonban, ahová engem is magával vitt. Hatodikos koromban már aktív tagja voltam a csoportnak, és erősen belém ivódott az a másik típusú értékrend is, ami a kemény, áldozatos munkával, illetve a felelősséggel áll szoros kapcsolatban. Ebből a jó kis jin és jang együttállásból jött létre a mai Sárosi Gábor. A közvetlen környezet mellett persze nagyon fontos volt, hogy az én korosztályomnak még jóval több rekreációs és szórakozási lehetősége volt aktív közösségi életet élnie. 


„Mintegy ötszáz gyerek vált felnőtté a kezeim alatt”

Tizenharmadik éve vagyok a Kecskeméti Színjátszó Műhely vezetője, ahol jelenleg négy intézményi (Kada, Katona, KIO, Ciróka), valamint egy egyéni csoporttal működünk, melynek tagjai a most érettségiző és a színészi pályára készülő diákjaink. Ezeken kívül léteznek olyan drámás csoportok is a városban, akiket szintén tagoknak tekintünk, bár ők nem feltétlenül mind produkcióorientáltak, hanem általános belső műhelymunkát végeznek. A 2005-ös első csoportom óta mintegy ötszáz gyerek vált felnőtté a kezeim alatt. 


Mennyit változtak ez idő alatt a fiatalok?

Azt hiszem, egyértelműen kijelenthetjük, hogy óriási a változás. A digitális világ hatására a mai Z generáció már teljesen más megközelítést és elérést követel. Tizenhárom évvel ezelőtt sokkal egyszerűbb és könnyebb volt két fiatal között a fizikai és pszichés bizalom kiépítése, sokkal bátrabban használtuk a kommunikációs csatornáinkat. Ma viszont már egyre ritkábban érintenek, alig fordul elő, hogy beszéd közben mélyen a szemedbe néznek, hiszen a mai 14-15 évesek elsősorban vizuális anyagokkal kommunikálnak. Olyan, mintha a beszélt nyelvet átültették volna képekbe és gesztusokba, az önkifejezést pedig a digitális technikára bízzák. Ez az a pont, ahol a színház, a színjátszás nagy segítségükre lehet, hiszen megtanítja őket arra, hogy a testünk – minden érzékszervünkkel együtt – a legfontosabb kommunikációs eszközünk. Megrögzött színházi emberként azt gondolom, hogy csak ezek ismeretével és tudatos használatával őrizhető meg emberi mivoltunk.

 

Változtak a céljaik és az igényeik is?

A vágyaikban és az értékrendjükben nagyon erősen nyomon követhető a fogyasztói társadalomnak az a tulajdonsága, hogy mindent készen ad. Mi anno a Mátrix című filmben lenyűgözve láttuk, hogy a főhős egy gépre csatlakozik, és egy betáplált program segítségével azonnal tud karatézni, ők pedig most ugyanezt már valóságként kezelik. Az online világot fogják fel realitásként, emiatt elkopik a kreativitásuk, a materiális érzékelésük és a fantáziájuk. A digitális korszak az érzelmi és szociális területükre is hat, az emberi kontaktusokban és érzelmekben is elvárják a gyors és tökéletes beteljesülést, nem szeretnek időt pazarolni arra, hogy folyamatában sajátítsanak el valamit. Ezért nagyon sokszor esnek pofára, és értetlenül állnak a dolgok előtt. Ezeknek a következményei az olyan szélsőséges megnyilvánulások, mint az agresszió, a depresszió vagy az öngyilkosság.

 

Hogyan lehet kiszolgálni ezeket az igényeket?

Tény, hogy elöregedő társadalomban élünk, és évről évre egyre nagyobb a generációs szakadék a fiatalok és a nyugdíjasok között. Nehezen találja meg a közös hangot ez a két korosztály, ennek az egyik oka a már korábban említett kommunikációs váltás, amelyik az idősebb korosztályt nem igazán érinti, alig van rá hatással. Az ifjúsági igényekre viszont nem jelent megoldást, ha háttérbe szorítjuk őket, hanem – éppen ellenkezőleg – fókuszba kell helyeznünk a problémákat, és közös nevezőre kell jutnunk. Fontos szem előtt tartanunk, hogy az észszerű igények kiszolgálásával nemcsak a fiatalok rövid távú érdekeit támogatjuk, hanem az idősekét és a sajátunkat is, hiszen ők lesznek a társadalmi rendszerünk fenntartói. Egy ifjúságbarát városnak, mely meg akarja tartani a fiataljait, két fontos feladata van. Lehetőséget kell biztosítania a fiataloknak, hogy ellenőrzött körülmények között kiélhessék magukat, levezessék az energiáikat. A másik feladata a generációk közötti hídépítés. 


„Meg kell teremteni a generációk közötti párbeszéd lehetőségét”

Szerencsére Kecskemét felismerte ennek a szemléletváltásnak a jelentőségét, és az egyébként rohamléptekkel fejlődő gazdaság mellett az érintettek bevonásával egyre nagyobb figyelmet fordít arra, hogy még hatékonyabb helyi ifjúsági közösséget építsen, amelyhez projektvezetőként én is hozzájárulok a tudásommal és a tapasztalataimmal. A város vezetésének nem kell megoldania semmit ez ügyben, hiszen nem ott a probléma, hanem meg kell teremtenie a generációk közötti párbeszéd lehetőségét, és a megfelelő számú, formájú és rangú kommunikáció megszüli a maga eredményét.

 

Terítéken a kultúra

Gábor vezetésével négy évvel ez előtt indult útjára a Hírös Gasztroszínház, amelynek alapvető célja, hogy mesteri fokon ötvözze a gasztronómia és a színház értékeit. A vállalkozás mára kinőtte a városi kereteket, és az ország számtalan pontján találkozhatunk a különböző ínyencségekre (ételekre, italokra) vagy éppen vendéglátóhelyekre felfűzött kulturális élményekkel.

 

Miért szeretsz fiatalokkal dolgozni?

Elsősorban azért, mert mindegyikőjükben fel tudom fedezni önmagam fiatalkori énjét, és azt hiszem, nagyjából értem őket és tudom a válaszokat a problémáikra. Látom, hogy ebben a sokszor kegyetlen világban én vagyok az egyik nagyon fontos támaszuk lelkileg és motivációs szempontból is. Ezt bizonyítja az a sok-sok visszajelzés, amelyeket a már végzett, hajdani színjátszósaimtól kapok. Valamennyien visszajárnak és elmondják nekem, hogy milyen sokat adott nekik ez a közeg, úgy érzik, ezeknek a gyökereknek köszönhetően tudnak helytállni a mostani életükben. Ebből is látszik: ahogyan a szülővárosunk felkészít bennünket, az egy életre maradandó nyomokat hagy bennünk. Éppen ezért a fiatalok megtartásában és vissza-, illetve idecsalogatásában is óriási a közösségépítés szerepe.

 

Mit ad neked a fiatalokkal töltött idő?

Örök életet. Olyan, mintha ők tartanák nekem az örök élet vizét adó Szent Grált. Kortyoltatják velem, és mindig figyelmeztetnek arra, hogy ne felejtsem el, hogy élek, és ne szürküljek bele a hétköznapokba.

 

 

Bajáki Zsanett

 

 


 


© Minden jog fenntartva!
3

2018/3.

Sárréti Chilifarm – Erős, mint a Csak Norris 


 

Megbízható, minőségi mag, minden igényt kielégítő termesztői közeg: a klíma, a folyadék, a levegő, a szeretet, valamint a szakértelem és a gondos törődés – ez a kiváló csili titka Bogár Márk szerint. A Sárréti Chilifarm egy magyar családi vállalkozás, melyhez a New York Times írója is ellátogatott, egy profi magyar márka, melyet Amerikában hamarabb díjaztak és értékeltek, mint saját hazájában, és nem utolsósorban lehetőség egy olyan hátrányos helyzetű faluban, ahol a közmunka a legnagyobb reménység.

 

Honnan jött a csilifarm ötlete?

A csilifarm ötlete édesapám fejében született meg 2011-ben, amikor a barátai Amerikából hazatérve meglepték őt habanero csilipaprikával. Gondolta, ha már rendelkezésére áll a csiliből megszedett mag, miért ne lehetne megpróbálkozni a termesztésével? Magyarországon ekkor még gyerekcipőben járt a csili termesztése, mondhatni, a műfaj eléggé szingli volt, és a szüleim nem riadtak meg az „úttörő” szereptől. De még mennyire nem riadtak meg! Rengeteg munkával, kitartással és áldozattal létrehoztak egy olyan családi vállalkozást, amelyiket mostanra egy ország ismeri. Egy vállalkozást, melyhez a New York Times újságírója is ellátogatott. Egy igazi magyar márkát, melyet Amerikában hamarabb díjaztak és értékeltek, mint saját hazájában. Lehetőséget egy olyan hátrányos helyzetű faluban, ahol a közmunka a legnagyobb reménység.

 

Hogyan lett ebből vállalkozás? 

Roppant egyszerű! A kínálatunk, a megjelenésünk és a kommunikációnk hamar megragadta az akkor még Erős Pistát skandáló tömeget. Félreértés ne essék, nem az Erős Pista érdemeit szeretném ezzel csökkenteni. Egy generáció nőtt fel vele, és ha csípős, akkor az első gondolatuk a Pista volt. A helyi piacok, fesztiválok pozitív visszajelzései alapján a szüleim fantáziát és lehetőséget láttak a csilivel való munkában és a csiliből készíthető finomságokban. Mindenképpen meg szeretném említeni azt a mérhetetlen sok segítséget nagyszüleimtől, akik rengeteg tapasztalattal, tanáccsal és jó szóval egészítették ki azt, amit mi most Sárréti Chilifarm néven egy ország elé tárunk.

 

Mennyire illeszthető a csili a magyar konyhába?

Szerencsére a fogyasztók egyre nyitottabbak a csiliből készült termékek irányába. Egyre több ízt, erősséget, karaktert ismernek meg, és egyre több ételben merik felhasználni akár a csilivel való főzés, akár az elkészült étel mellé, tálaláskor. Igazából itt csak a fantázia szab határt, bár a mértékletességre igenis figyelni kell, de ha mindezt betartjuk, akkor még a tejbegrízt is fel lehet turbózni egy finom meggyes-rumos-fahéjas pikáns csiliszósszal!

 

 

Miben rejlik a jó csili titka?

Véleményem szerint a jó csili a termesztésétől, a gondozásától és a feldolgozásától függ. Csupán csak ennyi. Nem is olyan sok ez a három összetevő. De azért megemlítenék még néhány szösszenetet. Nélkülözhetetlen a megbízható, minőségi mag. A minden igényt kielégítő termesztői közeg: a klíma, a folyadék, a levegő, a szeretet, valamint a szakértelem és a gondos törődés. A szüret utáni felhasználása pedig már nem ismer határokat.

  

„Nélkülözhetetlen a megbízható, minőségi mag, a minden igényt kielégítő termesztői közeg: a klíma, a folyadék, a levegő, a szeretet, valamint a szakértelem és a gondos törődés.”

 

Milyen termékszortimenttel indultatok, és mára ez hová fejlődött?

Izgalmas utat járt be a termékpalettánk, de mostanra azt mondhatom, hogy megérkeztünk. Rengeteg segítséget kaptunk, kapunk, most mégis szeretnénk valami újat mutatni a nagyérdemű közönségnek. A kínálatunk nagy fordulatot vesz idén, hiszen körvonalazódott az igény, amelyre az egyre jobban képzett kapszaicinfüggők kíváncsiak, és a fantáziájukat izgalomba hozza. Kimondjuk: megszűnnek azok a termékeink, amelyek Amerikában díjat kaptak. Szeretnénk újítani, új termékeket bevezetni, és kicsit más irányokba is nyitni. Szeretnénk megosztani követőinkkel a szószkészítés fortélyait, recepteket átadni, és közösen együtt alkotni. De ez csak egy lehetőség sok más ötletünkből.

 

„A kínálatunk nagy fordulatot vesz idén, hiszen körvonalazódott az igény, amelyre az egyre jobban képzett kapszaicinfüggők kíváncsiak, és a fantáziájukat izgalomba hozza.”

 

Az íz vagy az erősség a fontosabb?

Számomra egyértelműen az íz! Nemsokára palackozzuk az új szószainkat, amelyeknél erősen odafigyeltünk az összetevők karakterének megőrzésére, amelyekhez a csilipaprika íze és ereje érzéssel érkezik. Ízlések és pofonok, ez olyannyira szubjektív, mint az ideálok. Van, akinek nincs, van, akinek a szőke kék szemű, van, akinek a vörös göndör hajú vagy a barna szemű jön be. A szószoknál is megosztó a vélemény. De én nyugodt vagyok, nálunk mindenki megtalálja az ideálját szószformában.

 

Milyen kategóriák vannak?

Készítünk szószokat, krémeket, savanyúságot, őrleményeket, desszerteket, ropogatni való nasit. Igyekszünk mindent elkövetni ezzel a nagyszerű fűszerrel, amit csak lehet! De rendezünk erősevő versenyeket is, melyek már az emberi tűrőképesség határát feszegetik. Ott tényleg csak a teflonarcúak érvényesülnek, és csak erős idegzetűeknek ajánlott. De ez már egy egészen más kategória.

 

Hogyan születik meg egy új íz?

Minden új íz alapját egy bizonyos összetevő köré építjük. Ha megvan az alap, egyszerűen – mint a karácsonyfát – feldíszítjük ízlés szerint. A meggyes szószhoz tudtuk, hogy passzol a rum, a fahéj, a vörösborecet. A mangóshoz pedig kegyetlenül jól simul a vanília-curry fúzió. Az uborkás „rettenet” pedig kaporral és lime-mal lett összerottyantva!

 

Mennyire fontos számotokra, hogy családi vállalkozásként működjetek?

Mint intim testrésznek a gyanta! Természetesen nagyon fontos. Picit komolyabbra fordítva a szót, ezt senki sem tudná úgy csinálni, mint mi. Ha nem szívvel, teljes odaadással és – mint mondtam – nem rengeteg áldozattal csinálod, akkor ugyanolyan középszerű leszel, mint amilyen egyik vállalkozó sem szeretne lenni. Egy családi vállalkozást legalább olyan nehéz kiadni a kezed közül, mint a gyerekedet továbbtanulás előtt. Számunkra hatalmas nehézség a megfelelő társ, segítő megtalálása. Mi nem munkatársat keresünk, mert ha valaki kötelezőnek érzi, és csak a pénzért csinálja, akkor nem fogja azt a minőséget hozni, amit a vásárlóink elvárnak. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy gyerekkori barátom a diploma megszerzése után bizalmat szavaz nekem és hisz a családunk munkájában. Vele bővül idén a Sárréti Chilifarm csapata. Attól, hogy ez családi vállalkozás, nem szűkül be kizárólag a családtagok munkájára. Egy profi raktár áll mögötte, melyben a teljes logisztika, a komissiózás, a szállítmányozás történik. A fejlesztői csapat rengeteg terhet vesz le a vállamról, és kifogástalan munkát végezve azon van, hogy a weboldalunk minél jobb és megbízhatóbb legyen. Az idei évtől sikerült megegyeznem egy végtelenül rendes, profi és segítőkész lánnyal, aki átvette a személyes megjelenéseim koordinálását, menedzselését. Nagyon összetett egy jól működő vállalkozás fenntartása. Izgalmas. Nem szabad elfelejteni dolgozni…

 

Melyik eredményetekre vagytok a legbüszkébbek?

Őszinte leszek, én annak az embernek a véleményére adok, aki már hagyott nálam pénzt, azaz fizetett a szolgáltatásért vagy termékért. Azt, hogy kiküldök Amerikába 4-5 csiliszószt 100.000-150.000 forintért, és jó esetben hazahozok vele egy díjat, melynek a hírét a magyar média vagy lehozza vagy nem, nem tartom büszkeségre méltónak. Persze simogathatja az ember egóját, mert „nekem van már, neked meg nincs”, de mivel vagy több? Nem hiszem, hogy a díjak miatt alakulna ki a vásárlói hűség, a szimpátia. Nem hiszem, hogy a díjak miatt fognak minket, a márka mögötti dolgozókat szeretni, kedvelni. Nem hiszem, hogy a sikerhez díjak kellenek. Nem hiszem, hogy azoktól lesz jobb ízű a Csak Norris. Persze jól mutat egy Facebook-bejegyzésben, hirdetésben, palack oldalán, de a kutya sem néz utána, hogy ki zsűrizte, mennyi résztvevő volt, milyen résztvevők voltak. Presztízs? Dehogy. Tudod, mire vagyunk büszkék? Az emberekre, akik kíváncsian becsöngetnek, hogy szétnéznének a farmon. És tudod, mi az igazán menő? Ha egy héten belül harmadjára jönnek vissza. Mire lehetnénk még büszkék? Arra, hogy egy teljesen független és erős médiát építünk Magyarországon csilitémában. A vásárlóink visszajelzéseire. A maroknyi – mintegy 500 – ötcsillagos értékelésre Facebookon. A rengeteg biztató szóra és támogatásra. Büszkeség számunkra az emberek óriási bizalma. Hogy Lovász Domi hezitálás nélkül közös munkába vágott velünk. Hogy a Fish! zenekar nevét adta a szószunkhoz, és a Korhely Faloda hivatalos paprikaszószát mi készíthetjük. Hogy családunkat kétszer is felkereste Borbás Marcsi, a Gasztroangyal, sőt a New York Times Travel Magazine újságírója is ellátogatott hozzánk. Örülünk, hogy mellettünk állnak, és együtt tudjuk ezt a kitaposatlan utat törni!

 

„Tudod, mire vagyunk büszkék? Az emberekre, akik kíváncsian becsöngetnek, hogy szétnéznének a farmon. És tudod, mi az igazán menő? Ha egy héten belül harmadjára jönnek vissza…”

 


Bajáki Zsanett





© Minden jog fenntartva!
4

2018/3.

EVA okosszemüveg – A szemre való megoldás


 

Az EVA (extended visual assistant) elnevezésű projekt 2015-ben indult útjára azzal a céllal, hogy a fehér botot használókban (látássérültek és vakok) egy gépi látást alkalmazó okosszemüveg segítségével oldani, csökkenteni lehessen az otthonuk elhagyásával járó félelmeket. „Ez a magyar fejlesztésű termék élőszavas tájékoztatást ad a felhasználó környezetéről, ezáltal még biztonságosabbá teszi a közlekedést – avat a részletekbe bennünket Imre Krisztián, aki az EVA feltalálójaként idén májusban a brüsszeli Európai Üzleti Csúcstalálkozón elnyerte Az Év Innovátora díjat.


Honnan jött a projekt alapötlete?

Az egész visszavezethető a saját szembetegségemre, ami nyilvánvalóan erős inspiráció volt abban, hogy ez az ötlet kipattanjon a fejemből. Ezenkívül gyerekkorom óta műszaki érdeklődésű vagyok, 11-12 évesen azt képzeltem, hogy majd programozó leszek. Bár később teljesen más irányba vitt az élet, megmaradt ez a beállítottság. A másik ilyen inspiratív tényező az volt, amikor 2013-ban kijött a Google Glass. Ez egy kibővített valóságot megjelenítő fejre illeszthető kijelző, ráadásul a piac számára is elérhető áron kapható. Akkor fogalmazódott meg bennem a kérdés, hogy lehetne-e fejleszteni erre az eszközre egy olyan szoftvert, amely valahogyan könnyebbé tenné a vakok életét. Első körben próbáltam feltérképezni, hogy abból a rengeteg dologból, amit egy információs eszköz – illetve maga a számítástechnika és a kapcsolódó mesterséges látás – adhat, pontosan mi nyújtaná a legnagyobb segítséget. Szöveg- és tárgyfelismerés, szegmentáció – nem kérdés, hogy ezek ma már egészen nagy megbízhatósággal működnek. Jött egy ötlet, de még nem kristályosodott ki, hogy melyik az a pont, amelyiken a látássérültek a leginkább segítségre szorulnak. Egyre jobban belemásztam ebbe a témába, és kiderült, hogy nem olvasógépet kell készíteni, és nem is tárgyfelismerőt, hanem egy olyan eszközt, amelyik a vakok közlekedéssel kapcsolatos problémáját megoldaná. Megvizsgáltuk tehát, hogy ezen a területen milyen nehézségekkel találkoznak az érintettek, milyen megoldások vannak most, és azokhoz képest mivel tudunk mi előállni.

 

„A saját szembetegségem elég erős inspiráció volt abban, hogy ez az ötlet kipattanjon a fejemből.”

 

Hogyan találtál társakat magad mellé?

Leszűkítettem a fejlesztés irányát, és elindultam egy úton. Legelőször megszületett az ötlet, és nekem elég határozott elképzelésem volt, hogy ezt műszakilag milyen eszköz lenne képes megvalósítani. Hogy ne csak beszélni tudjak róla, hanem valamit felmutatni is, Gál Péterrel, a formatervező barátommal készíttettem hozzá egy látványtervet. Péter alapvetően szabadúszó dizájner, ő az első ember, aki ebben a projektben részt vett. Amikor ez megvolt és elkészült a website, elkezdtem erről különböző fórumokon kommunikálni, és úgy döntöttem, hogy megnézek egy startupinkubátor-programot. Végül a Design Terminálé volt a legszimpatikusabb. Ez egy sztenderd startupkeltető teljesen klasszikus szolgáltatásokkal. Egy kedves régi ismerősöm, Walter Szilvia csatlakozott hozzám, aki a kezdetektől fogva nagyon lelkes volt, és sosem árt, ha van az emberrel még valaki, aki ugyanazt az ügyet képviseli és hozzáadja a saját meglátásait. Mire kifutottunk ebből az inkubátorprogramból, addigra sikerült találnunk egy ügyes szoftverfejlesztőt (Ferenczi Péter), akivel megcsináltuk az első korai fázisú prototípusokat, amelyekkel már a működést lehetett szimulálni. Nem sokkal később találtunk egy hardverfejlesztőt is (Balázs Gergő), aki ennek az egésznek a hardveres oldalára feküdt rá. Jelenleg így öten adjuk ennek a projektnek a magját.

 

Mire való az EVA okosszemüveg?

Amit mi szeretnénk megvalósítani, az a vakok mobilitását segítő eszköz. A mobilitással kapcsolatos problémákat lebontottuk három jól elkülöníthető részre. Az egyik a teljesen hagyományos navigáció, amikor el akarunk jutni A-ból B-be. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy autós vagy telefonos GPS-alkalmazást, melyet a látássérültek egyébként gyakran igénybe is vesznek. Itt jön be azonban a második problémakör, az orientációval és a beltéri tájékozódással kapcsolatos dolgok. Ez a modul azt próbálja megoldani, hogy amikor a látássérült feljön a metróból, például, akkor képes legyen magát beállítani a megfelelő irányba, hogy megtalálja azokat a pontokat, amelyek neki a közlekedés során lényegesek lehetnek. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Út, akadály, lépcső, mozgólépcső, lift, ajtó és ilyenek. A harmadik probléma a tömegközlekedéssel vagy inkább a forgalommal kapcsolatos területet öleli föl: van zebra, nincs zebra, jön-e autó, nem jön-e autó. Ezeket egy vaknak minden egyes átkeléskor a legjobb tudása szerint kell mérlegelnie. Ha ekkor bármilyen pluszinformációt be tudunk vinni a rendszerbe, az segít neki meghozni a döntést, hogy adott esetben biztonságosan átkelhet-e az úttesten, vagy nem.

 

Hogyan működik a navigálás?

A legbiztonságosabbnak mi azt tartanánk, ha közvetlenül a jelzőlámpákból lehetne kinyerni az adatokat, tehát hogy zöldet vagy pirosat mutat-e a szemafor, mert az a száz százalékig megbízható forrás. Ha ugyanezt gépi látással, algoritmussal akarjuk detektálni, akkor abban – adott esetben – benne van a tévedés lehetősége, amit egyáltalán nem engedhetünk meg magunknak. Elvileg lesznek olyan lámpák, amelyek a saját állapotukról tájékoztatást tudnak adni. Van ugyanis az EU-nak egy CIPS nevű projektje, mely arról szól, hogy az önvezető autókba építenek olyan jeladókat és jelvevőket, amelyek egy decentralizált rendszerben a közlekedés résztvevőinek a mozgását tudják harmonizálni. Ennek vannak úgynevezett „road side unit”-jai az úttesten – a legegyszerűbb forgalomszámláló berendezésektől a jelzőlámpákba épített kommunikációs egységekig –, amelyek az adott jelzőlámpát tudják monitorozni, sőt állítani. Ha jön például egy megkülönböztető jelzést használó jármű az egyik irányból, akkor a másik irányba automatikusan pirosat kapnak az autók. Az egyetlen probléma ezzel az, hogy a legoptimistább becslések szerint is 2030-ig fog kiépülni Európa úthálózatán. Nyilván addig mi nem várhatunk, hiszen minél előbb szeretnénk piacra dobni a terméket. A gyakorlati működés az viszonylag egyszerű, az EVA okosszemüveg élőszavas tájékoztatást ad a környezetről. A legegyszerűbb úgy elképzelni, mint ahogyan a GPS-navigációs rendszert halljuk az autóban.

 

„A gyakorlati működés az viszonylag egyszerű, az EVA okosszemüveg élőszavas tájékoztatást ad a környezetről. A legegyszerűbb úgy elképzelni, mint ahogyan a GPS-navigációs rendszert halljuk az autóban.”

 

Hol tartotok most a fejlesztéssel?

Tavaly egy kiállításon mutattuk be először a szemüveg bizonyos funkcióit, azóta nagy nyilvánosság előtt nem végeztünk semmilyen tesztelést, inkább a laboron belül dolgozunk. Soha nem merek ígérgetni, de záros határidőn belül elkészül egy újabb olyan eszköz, amelyet megint szeretnénk majd kicsit mutogatni. 2016-ban, amikor összeállt a koncepciónk, elindultunk vele az Uber startupversenyének magyarországi fordulóján – amit meg is nyertünk –, és ez egy nagyon fontos visszajelzés volt azzal kapcsolatban, hogy nagyjából milyen fogadtatásra számíthat a projekt. 


„Kicsit olyan ez, mint a gravitáció”

A startup most nagyon divatos. Európa napjainkban – Amerikához képest jócskán megkésve – kezdi el felismerni azt, hogy az innovatív vállalkozásokat érdemes támogatni. Tavaly Brüsszelben, a kilencedik éve megrendezett Európai Innovációs Csúcstalálkozónak először volt startupszekciója. Négyszáz európai startupból válogatták ki azt az ötvenet, amelyeket végül meghívtak, és mi is közöttük voltunk. Kicsit olyan ez, mint a gravitáció. Ha az ember megnyer egy díjat, akkor az ismertség révén hamarabb hívják más versenyekre is, és kicsit nagyobb eséllyel zsebel be egy újabb helyezést. A versenyeken való részvétel, a nevezés, a pályázás, az utazgatások azonban nagyon energia- és időigényesek, ezért az embernek célszerű megválogatnia, hogy melyikre megy el. A startupoknak gyakori hibájuk, hogy túlságosan beszippantja őket ez a világ, és háttérbe szorul maga a fejlesztés.

 

Eredetileg 2018 közepére terveztétek a piacra kerülést…

Vannak lehetőségeink, de gyakorlatilag az a két év, amelyet egy elég alapos megvalósíthatósági tervben részletesen leírtunk, akkor startol, amikor sikerül megoldanunk a financiális problémákat, azaz sikerül megteremtenünk a szükséges forrást. Vannak különböző nemzetközi és hazai pályázatok, de ezek mind-mind eléggé kompetitívek, vagyis nem egy életbiztosítás abban bízni, hogy innen az ember tőkéhez juthat. Próbálkozni persze érdemes, hiszen ezeknek a pályázati forrásoknak megvan az az előnyük, hogy nem kell cégrészt adni értük. A következő lehetőség, hogy az ember keres egy pénzügyi befektetőt vagy kockázatitőke-befektetőt, ebbe az irányba is kezdtünk tárgyalásokat. A harmadik, a legideálisabb megoldás az iparági befektető, aki eleve hasonló területen dolgozik, és a pénz mellett az értékesítői hálózatát és egyéb ismereteit is belerakja a projektbe. Ilyen partnert itthon nagyon kis eséllyel találunk, mert nem igazán akad magyar cég vagy itthoni leányvállalat, mely kifejezetten vakoknak gyártana elektronikus segédeszközöket. Legalábbis ilyenről nem tudok, sajnos, külföldiről viszont igen, egy céggel már tárgyalunk is az együttműködési lehetőségekről. Azért vagyunk nehéz helyzetben, mert ennek a projektnek a fejlesztési erőforrásai viszonylag költségesek, miközben a piacunk az egy teljesen niche market, azaz szűk piac. A legoptimistább üzleti előrejelzésünk is azt mutatja, hogyha öt év alatt el tudunk adni 60.000 készüléket, akkor már nagyon jók vagyunk.

 

Mi az, ami mégis inspirál téged ebben a munkában?

Mindenképpen segíteni akarunk az embereken. Azt azért tudni kell, hogy a vakok és a gyengénlátók nagyon széles skála. Vaknak azt hívjuk, aki egyáltalán nem lát. A gyengén látó pedig a nagyon rossztól kezdve (a már szinte semmit nem látoktól) az erősen rossz a szemem, de szemüveggel azért még megyeget a közlekedésig bármi lehet. Ennek a skálának a rosszabbik oldalán jelennek meg a fehérbot-használók. Mostanában ezt a kifejezést azért szeretem alkalmazni, mert magába foglalja a látássérülteknek azt a részét, akik fehér bot használatára kényszerültek, plusz a vakokat is. Nekünk ők a célcsoportunk. Nekik vannak meg azok a típusú problémáik, amelyeket mi meg szeretnénk oldani. Ezeknek a fehérbot-használóknak a 30%-a egyedül vagy kísérő nélkül ki sem teszi a lábát otthonról. Nekik próbálunk olyan eszközt készíteni, amely valamilyen szinten oldani tudja bennük azokat a félelmeket, amelyek az otthonuk elhagyásával együtt járnak. Mert még a rutinosabb fehérbot-használóknak is stressz egyedül közlekedniük. Vannak, akiknek annyira, hogy inkább meg sem próbálják. 


„A fehérbot-használók 30%-a egyedül vagy kísérő nélkül ki sem teszi a lábát otthonról. Nekik próbálunk olyan eszközt készíteni, amely oldani, csökkenteni tudja bennük az otthonuk elhagyásával járó félelmeiket.”


Vannak a fejedben új ötletek?

Egyelőre a szemüveggel is éppen elég dolgunk akad még mind a fejlesztés, mind a működés terén. Ezzel szerintem elég jól elleszünk a következő néhány évben. Természetesen felmerült bennem, hogyha minden úgy történik, ahogyan azt elképzeltük, és pár év múlva már lesz visszaforgatható profit, akkor azt további fejlesztésekbe tenném, hogy másmilyen segédeszközöket is gyárthassunk a látássérülteknek. Ez akár a cégünk profiljává is válhatna. Ugyanakkor az a rendszer, amit ebbe a szemüvegbe szeretnénk beépíteni, több területen is használható, tehát eladható más profilú vállalatoknak is. De ezt alapvetően nem szeretném. Bízom annyira a projektemben és magunkban, hogy a tőkebevonás kérdését még ebben az évben megoldjuk, és szárnyra kap a megvalósítás.

 

 

Bajáki Zsanett




© Minden jog fenntartva!
5

2018/3.

„Az tud segíteni, aki ismeri a problémát”


 

Dézi és Móni baráti utazásaik alkalmával figyeltek fel az óceánok egyre aggasztóbb szennyezettségére, és elkötelezett környezet-, valamint állatvédőkként úgy érezték, tenniük kell valamit. Az elszántságból és a közös munkából végül megszületett az UnderseaBikini magyar fürdőruhamárka, amelynek szexi darabjaihoz egytől egyig óceáni hulladékból készített alapanyagot használnak fel.

 

Hogyan fonódott össze az életetek?

Dézi: Ugyanabban a városban nőttünk fel, de tulajdonképpen egy fotózás kapcsán ismerkedtünk meg, amikor még nagyon fiatalok voltunk, és csak hobbiból fényképeztem. Egyik nap megkérdeztem Mónit, hogy nem állna-e modellt nekem, innen indult a barátságunk. Mindketten olyan családban nőttünk fel, ahol a szülők sokat utaztak velünk, tehát ez már elég korán szerves részévé vált az életünknek. Onnantól pedig, hogy felnőtté cseperedtünk, együtt mentünk felfedezni a világot. Különösen nagy szerelmem a búvárkodás, ami édesapám révén jött az életembe. Már egészen kicsi koromban tanítgatott, hogyan kell a víz alá merülni, de vele leginkább csak szabadmerülésekben volt részem. Amikor Ausztráliában éltem, volt egy búvároktató barátom, ő vezetett be a scubadiving (búvárkodás búvárfelszereléssel – a szerk.) rejtelmeibe.

 

Móni: Én mindig is nagyon szerettem volna közelről, saját szememmel látni az óceánban élő élőlényeket, hogy a természetes környezetükben figyelhessem meg őket. Mivel állatkertbe – illetve olyan helyekre, ahol bármilyen formában fogságban tartanak állatokat – elvből nem járok, kénytelen voltam megtanulni búvárkodni. Őszintén szólva nekem ez hatalmas kihívás volt, a saját korlátaimat kellett átlépnem hozzá, de megérte!

 

Hogyan fogant meg bennetek az óceáni hulladékból készült fürdőruhák ötlete?

Dézi: A már említett utazásaink során szerzett sokkoló élmények (elsavasodó vizek, kifehéredő korallzátonyok, óceáni zajszennyezés, túlhorgászás, elhasznált halászhálók és még sorolhatnák) következtében egyre nagyobb lendülettel ástuk bele magukat a környezetvédelembe. Minél többet foglalkoztunk a témával, úgy kezdett körvonalazódni a gondolat: nekünk is tennünk kell valamit. Mivel nagyon szeretünk mindent, ami a vízhez köthető, egyértelmű volt számukra, hogy az óceánszennyezés problémájára szeretnénk felhívni a figyelmet. A fürdőruha pedig szorosan kapcsolódik az óceánokhoz, a tengerhez – egyszóval a vízhez –, ezért döntöttünk a forgalmazása mellett. Másfél éve határoztuk el, hogy ténylegesen belevágunk.

 

Mennyire áll hozzátok közel a divat világa?

Móni: Ruhatervezőként ez a válasz furának tűnhet, de egyáltán nem. A divatnak a mai fogyasztói társadalomban betöltött szerepével sem tudtunk azonosulni, de szerencsére ez változóban van, és az Undersea Bikini célja is az, hogy ez átalakuljon. Nem igazán követjük a nagy divatvilág eseményeit, inkább a slow fashiont támogatjuk. 


Korábban mennyire játszott fontos szerepet az életetekben a környezettudatosság?

Dézi: Mivel szüleink életében a fenntarthatóság még egyáltalán nem játszott fontos szerepet, mi sem ilyen neveltetésben részesültünk. Inkább azt mondanám, hogy az elmúlt években folyamatosan alakult ki bennünk ez a szintű tudatosság a saját élményeink és tapasztalataink kapcsán.

 

Hogyan lett az ötletből termék és brand?

Móni: Először csak kísérletezésnek indult az egész, hogy megnézzük, képesek vagyunk-e megvalósítani a terveinket, hogy alkalmasak vagyunk-e erre a feladatra, hiszen eredeti szakmánk merőben más. Minden nagyon gyorsan történt, és csak követtük az ösztöneinket, úsztunk az árral. Végül azon kaptuk magunkat, hogy már készülnek az első bikinik. Rengeteg időt, energiát, kutatómunkát és kísérletezést igényeltek az előkészületek, sokszor futottunk zsákutcákba is, de mindig sikerült megoldást találnunk. Ráadásul két hónapja már működik a webshopunk is.


„Rengeteg időt, energiát, kutatómunkát és kísérletezést igényeltek az előkészületek, sokszor futottunk zsákutcákba is, de mindig sikerült megoldást találnunk.”

 

Tudatosság lépésről lépésre

Móni: A fürdőruhákat mi ketten tervezzük, az előállításuk is hazánkban zajlik egy vidéki varrodában. Nagyon fontos számunkra, hogy a gyártási folyamatokat és körülményeket az elejétől a végéig lekövethessük és ellenőrizhessük. Így persze sokkal több időt vesz igénybe a termékeink előállítása, mintha egy nagy gyárban készülnének, de mi ezen a ponton is szeretnénk megfelelni a tudatosság kritériumának.

 

Szerintetek könnyebb barátként közös vállalkozást létrehozni és működtetni?

Dézi: A mi esetünkben mindenképpen! A régmúltba visszanyúló barátságunkból adódóan mindig egy rugóra jár az agyunk, nagyon jól kiegészítjük egymást, és ez nagyban megkönnyíti a munkánkat, hiszen félszavakból is megértjük egymást. Sokszor mondogatjuk, hogy egymás nélkül ezt nem tudnánk csinálni. Ezenkívül sokat tanulunk egymástól, hiszen mind a ketten más területen vagyunk erősebbek, tapasztaltabbak, ezért folyamatosan fejlődünk egymás mellett.

 

„A régmúltba visszanyúló barátságunkból adódóan mindig egy rugóra jár az agyunk, nagyon jól kiegészítjük egymást, és ez nagyban megkönnyíti a munkánkat, hiszen félszavakból megértjük egymást.”

 

Hogyan oszlanak meg köztetek a feladatok?

Móni: Én igazi vállalkozói családban nőttem fel, ezárt a pénzügyek intézésében, a számvitelben és a gyártási folyamatok igazgatásában viszonylag sok a tapasztalatom, ezért ez mind az én feladatom. Dézinek PR-marketing végzettsége van és nagyon tehetséges fotós, ezért ő kezeli a social mediát, ő felel a marketingért és a képeinkért. A fürdőruhákat közösen tervezzük, és egyébként minden fontosabb döntést együtt hozunk, mindegy, milyen témáról van szó.

 

Mi inspirál benneteket egy-egy fürdőruha megálmodásánál?

Dézi: Tervezésnél számunkra nagyon fontos, hogy különleges, egyedi darabokat hozzunk létre, ami kiemeli viselőjét a tömegből. Hiszen az Undersea Bikini üzenete is ez, amit a formákkal, a színekkel szintén próbálunk érzékeltetni. Ami ezenkívül inspirál minket, az nem más, mint maga a természet, az állatvilág és a növényvilág.

 

Ki a célcsoport?

Dézi: Célcsoportunk mindenki, akinek a miénkével közös a célja, azaz Földünk, illetve óceánjaink megmentése. Rengeteg pozitív visszajelzést kapunk – szinte csak azt –, melyeknek elképesztően örülünk! Még csak két hónapja vagyunk jelen a piacon, máris rengeteg támogatást és figyelmet kaptunk. Ebből arra következtetünk, hogy az emberek nyitottak a változásra, és szeretnének tenni valamit a természet megóvásáért, csak a megfelelő eszközt kell biztosítani a számukra.

 

„Célcsoportunk mindenki, akinek a miénkével közös a célja, azaz Földünk, illetve óceánjaink megmentése. Az emberek nyitottak a változásra, és szeretnének tenni valamit a természet megóvásáért, csak a megfelelő eszközt kell biztosítani a számukra.”

 

Támogatni is lehet valamelyik bikini megvásárlásával. Ez a plusz miért fontos számotokra?

Móni: Egyik fürdőruhaszettünk megvásárlásával egy tengeriteknős-rehabilitációs központ munkásságát támogatjuk. Úgy gondolom, ez is egy módja lehet annak, hogy tájékoztassuk az embereket bizonyos problémákról, amelyekről esetleg azelőtt nem hallottak. Ha valakit érdekel, hogy mit támogat pontosan, és elolvassa az ehhez kapcsolódó tartalmakat, máris elértünk egy nagyon fontos célt. Ugyanis csak az tud segíteni, aki ismeri a problémát. Éppen ezért minden évben más és más nonprofit szervezetet szeretnénk támogatni, hogy követőink figyelmét újabbnál újabb problémák felé tereljük. 


Mennyire nyitottak az emberek erre a szemléletmódra? 

Dézi: Ezt egyelőre nehéz megmondani. Akik jelenleg követnek bennünket, azoknak szintén nagyon fontos a környezettudatosság, mondhatni, egy kis buborékon belül mozgunk. Talán hosszabb távon – amikor már szélesebb rétegeket is elérünk – látjuk majd pontosan, milyen fogadtatásban részesül a projektünk. Mi abban reménykedünk, hogy az emberek egyre nyitottabbak a környezettudatos vállalkozások irányába, ugyanis nagyon nagy szükség van a mielőbbi változásra. 


Hogyan látjátok magatokat 10 év múlva? És az Undersea márkát?

Móni: Addigra szeretnénk akkorára nőni, hogy minden vásárlónk igényét képesek legyünk kielégíteni, és minél több halászháló kikerüljön a tengerek mélyéről. Követőink gyarapodásával arányosan egyre több és egyre nagyobb környezetvédelmi projekteket szeretnénk az Undersea Bikini fürdőruhamárkára építeni. Ami pedig minket illet, addigra nagyon sokat szeretnénk fejlődni mind szakmailag, mind emberileg...


Bajáki Zsanett




 


© Minden jog fenntartva!
6

2018/3.

LAND ART – A természet művészete


 

Talán nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, hogy a kultúra és a szabad levegő modern társadalmunk egyik leghatékonyabb stresszoldó egérútja. A fogyasztói társadalomban megfáradt emberi lélek egyre többször kívánkozik vissza az őselemek világába, ahol nincs más teendője, mint érzékeivel befogadnia a színeket, a formákat, a hangokat és az illatokat. Erre a dúsgazdag minimalizmusra viszont nemcsak rekreációként, hanem alkotói kihívásként is tekinthetünk.  


A land art a természeti környezet formavilágát és kellékeit (térszínformák, sziklák, kövek, növényzet stb.) monumentális szabadtéri installációk létrehozásához alkalmazó művészeti irányzat. Több mellékszála is van: a gigantikus méretű alkotások elnevezése earthwork, melyeket az earth art irányzat foglal magába. Lényege, hogy a művészek – kivonulva a kiállítási termekből – az alkotói tevékenységüket áthelyezik a különböző természeti tájakba, és a hagyományos szobrászati anyagok és módszerek alkalmazása helyett magán a természeten hajtanak végre különféle változtatásokat. 


A land art az 1960-as évek végén Amerikából indult hódító útjára. Egyesek szerint a stílus megalapozói azok az óriási méretű ősi rajzok, amelyeket a perui Nazca pusztaságban találtak. Ehhez társul az a kortárs underground vonal, amelyik az urbanizáció elől menekülve a természetben és a civilizálatlan területekben igyekszik újra felfedezni az élet valódi szépségét. Szintén fontos küldetésüknek tekintik, hogy ellenpólust alkossanak azzal a hétköznapi tendenciával szemben, amely a művészeti alkotásokat könnyen beszerezhető piaci termékekké degradálja. Eszmeiségében megjelennek a modern ökomozgalmak főbb ideológiái különös tekintettel a Föld megóvásáért érzett felelősségünkre. 


Szomorú tény, ugyanakkor a természet állandó megújulását hangsúlyozza, hogy a landart-alkotások eredeti formájukban viszonylag rövid élettartamúak, hiszen elkészülésük után sorsukra hagyják őket. Az egyik leghíresebb alkotás például Robert Morris Obszervatórium című hetven méter széles mesterséges dombja, ami több hónapi kemény munkával készült el; 240 ezer tonna követ és földet kellett megmozgatni a nevadai sivatagban, hogy megvalósulhasson Michael Heizer Kétszeres negatív című alkotása. A művészek gyakran elementáris mértani formákkal (egyenes, négyzet, kör, spirál) dolgoznak, műveik messze meghaladják az emberi dimenziókat, következésképpen befogadásuknak sokszor fizikai korlátaik vannak. A földbe vájt óriási jelek például csak a magasból tekinthetők át teljes terjedelmükben, a közönség ezeket a munkákat rendszerint csak fényképről, videófelvételről vagy filmről ismerheti, tehát – akárcsak a konceptuális művészetben – itt is sorsdöntő lett a dokumentáció. 


„A játék a gyermek művészete, a művészet a felnőtt játéka!”*

A land art nem csupán művészeti ágként értelmezhető, hanem számos más területre is kifejtette jótékony hatását. Ilyen például az oktatás, ahol a környezeti nevelés egyik lehetséges módszerévé avanzsált. Iskolai összefüggésben leginkább tájművészetként vagy zöld művészetként terjedt el az a technika, amelyik összekapcsolja a környezeti nevelést és a művészi tájformáló tevékenységet. A diákokban felmerülő hétköznapi, térben realizált problémafelvetésekre a modern civilizáción túl, a természet lágy ölén keresik a válaszokat. Az emberi lélek legősibb tapasztalása ugyanis, hogy szükség esetén a természettől mindig megkapjuk azokat a mély érzelmi töltésű élményeket, amelyek segítségével eljuthatunk a mindennapi problémák megoldásáig.

 

„Az emberi lélek legősibb tapasztalása, hogy szükség esetén a természettől mindig megkapjuk azokat a mély érzelmi töltésű élményeket, amelyek segítségével eljuthatunk a mindennapi problémák megoldásáig.”

 

*Bory Jenő





© Minden jog fenntartva!
7

2018/3.

„Gyermeket nem hagyunk cserben soha!”



– hangzik az Amigos a Gyerekekért Alapítvány jelmondata. A négy éve létrehozott önműködő szervezet vezetője, Fábián Sára, gyermekként egy évet töltött kórházban, és szerencsés gyógyulása után eldöntötte, hogy meghálálja a sorsnak az új lehetőséget. Az egyetemistákból álló önkéntes csoport mára már két városban, hat intézményben, mintegy nyolcvanfős taglétszámmal dolgozik azért, hogy minél több önfeledt vidám pillanatot csempésszenek a gyermekonkológiai osztályok falai közé.


Honnan jött az Amigos ötlete?

– Kilencévesen egy egész évet kórházban töltöttem, úgyhogy pontosan tudom, min mennek keresztül ezek a gyerekek. Szerencsésen meggyógyultam, de azt gondolom, hogy ebben – az orvosok és nővérek szakmaiságán kívül – hatalmas szerepe volt minden apró pozitív élménynek, kedves szónak és törődésnek, amit a kórházban és a családomtól kaptam. A gyógyulásom után hatalmas hálát éreztem, és eldöntöttem– ami gyerekfejjel a legkézenfekvőbb volt –, hogy én is orvos leszek. Már tízévesen sokat gyakoroltam a családtagokon: mértem mindenki szívverését, a nagymamámtól állítólag még vért is vettem. Később azonban, amikor jött a tinikor és a valódi kihívások, mint például a biológia vagy a kémia, ezek más irányba tereltek, és végül pénzügy-számvitelt kezdtem tanulni. A teremtés vágya azonban sosem csillapodott bennem. Két nagyon fontos dolog létezik számomra. Az egyik, hogy egyedi saját dolgokat hozzak létre, a másik, hogy ez olyan legyen, ami szükséges is. Ez a kettő pedig az Amigosban forrt össze. 


„Szerencsésen meggyógyultam, de azt gondolom, hogy ebben – az orvosok és nővérek szakmaiságán kívül – hatalmas szerepe volt minden apró pozitív élménynek, kedves szónak és törődésnek, amit a kórházban és a családomtól kaptam.”


Mi az alaptevékenységetek?

Gyermekonkológiai osztállyal rendelkező kórházakba járunk a betegekhez, hogy idegen nyelvet tanítsunk. Mindenki egyetemista a csapatban, így afféle „nagytestvérként”, barátként is jelen vagyunk a gyerekek mellett. Az oktatáson kívül társaságot, barátságot, önfeledt pillanatokat szeretnénk nyújtani számukra. Emlékszem, engem mennyire lenyűgözött, amikor a betegségem alatt hozzám is bejött egy 16 éves szép magas lány, aki akkor már gyógyult volt. Onnantól kezdve végig ott lebegett a szemem előtt a cél, hogy én is ilyen szeretnék lenni. Ez rengeteg erőt, motivációt adott.


Hogyan találtál társakat magad mellé?

Miután megfogalmazódott bennem az ötlet, megkérdeztem a szakkollégiumban – ahol nagyon összetartó közösség alakult ki – az elsőéves barátaimat, illetve a gyerekkori veszprémi ismerőseimet, hogy lenne-e kedvük csatlakozni. Mindenki egytől egyig igennel válaszolt. A Tűzoltó utcai volt az első intézmény, amelyet felkerestünk, és pozitívan reagáltak. Akkor még nem is tudtuk, mekkora szerencsénk volt. Naiv első éves egyetemistákként berobbantunk a kórházba, miután felvettük a kapcsolatot a főnővérrel, ő pedig rögtön bemutatott bennünket a világ legaranyosabb kórházpedagógusának. Kati néni egy csupa szív hölgy, aki már az első pillanattól támogatta az ötletünket. Elmondta, hogy az általános tantárgyi oktatást már végzik a kórházpedagógusok, de semmi gond, mert biztosan találunk olyan területet, ahol jól jön a mi segítségünk, így jutottunk el az idegen nyelvekig. Szerencsések vagyunk, hogy tárt karokkal fogadtak bennünket, hiszen ez erősen bizalmi kérdés, senki nem eshet be csak úgy az utcáról. Megtanították nekünk, hogy mit kell tudni az intézményről, az egyes betegségekről, a gyerekekről. A tapasztalatainknak köszönhetően mára a többi kórházban is kivívtuk a nővérek, az orvosok, valamint a szülők bizalmát. Ehhez persze kemény munka és elköteleződés kellett, hiszen a kórházakban sokszor szembesülnek azzal, hogy az önkéntesek lelkesen jelentkeznek, majd mégis elkopnak. A mi egyik alapelvünk, hogy gyermeket soha nem hagyhatunk cserben.

 

„A kórházakban sokszor szembesülnek azzal, hogy az önkéntesek lelkesen jelentkeznek, majd mégis elkopnak. A mi egyik alapelvünk, hogy gyermeket soha nem hagyhatunk cserben.”

 

Milyen az Amigos fogadtatása?

A szegedivel együtt most már a hatodik kórházban vagyunk jelen. Mindegyiknek más a profilja, eltérő típusú betegségek miatt vannak bent a gyerekek. Van, ahol anorexiásokkal foglalkozunk, van, ahol steril helyiségekben transzplantációra váró gyerekekkel, máshol daganatos betegséggel küzdőkkel tanulunk-játszunk. Az első legszebb emlékem, amikor Kati nénivel találkoztam. Az elején senki nem tudta, hogy ki vagy mi az az Amigos, ezért nagyon fontos volt, hogy alázatosan, elfogadással közelítsünk a gyerekekhez, a dolgozókhoz. Meg kell dolgozni azért, hogy elfogadjanak. Természetesen előfordul, hogy egy-egy gyereket jobban megismerünk, és egymás életének a részévé válunk. Van, akivel a diagnózisa után egy nappal találkoztunk és – azóta szerencsére már ő is egy gyógyult gyerkőc – továbbra is szoros a kapcsolatunk, voltunk már náluk vendégségben, karácsonykor pedig közösen mozizunk. Egy másik fiatalnál a betegsége közepén jártam először. Ő közben felnőtt, gyógyulása után elvégezte az iskoláit, és egy rendezvényen együtt kísértük a beteg gyerekeket. A kórházpedagógusoktól megtanult elméleti és gyakorlati tudást az Amigoson belül megosztjuk egymással, új önkénteseink pedig az első három alkalommal mindig egy-egy régi taggal mennek a kórházba, így biztosítjuk a mentorálást. Jelenleg két városban – Budapesten és Szegeden – nyolcvan taggal működünk, és mindenképpen szeretnénk tovább bővülni. Az a célunk, hogy Magyarország minden gyermekonkológiáján jelen legyünk, később pedig minden olyan egészségügyi intézményben, amelyikben gyermekosztály van. Hosszú távon gondolkozunk, ezért igyekszünk olyan rendszert kiépíteni, amely majd más városokban is képes működni.


Hogyan látod, a 15–25 éves korosztály mennyire nyitott az önkéntes munkára?

Már a középiskolában motoszkál a fejekben az önkéntesség gondolata, bár kicsit ellentmondásossá teszi a helyzetet a kötelezővé tett ötvenórás gyakorlat. Alapvetően azonban örömmel fordulnak ilyen szervezetek felé a fiatalok, és az egyetemen ez csak hatványozódik. Nálunk például négy-ötszörös a túljelentkezés, pedig a felvételi folyamat igen összetett. Sokat várunk el, hogy lássuk az elköteleződést. Az önkénteseink ráadásul kitartóak, átlagosan két évig maradnak aktívak, ami elég szép időtartamnak mondható. Engem mindig is foglalkoztatott, hogy melyek azok a szervezeti faktorok, amelyek az önkénteseket úgy motiválják, hogy ne morzsolódjanak le. Mesterképzésen a szakdolgozatomat is ebből a témából írtam. Az lett a kutatásom eredménye, hogy leginkább a közösségi faktor az, amelyik ezt a korosztályt inspirálja. Ez az, ami az egyetemekről hiányzik, hiszen egy szakon akár 100-150 hallgató is lehet, akik alig ismerik egymást, mert a tanulmányi évek alatt nincsenek meg azok a keretek, amelyek mentén közösséget építhetnének, és ezt hiányként élik meg. Mindannyian emlékszünk arra, hogy a szüleink milyen sokat anekdotáztak a legendás egyetemi éveikről, a bandázásokról, ahol barátságok, szerelmek, életre szóló kapcsolatok születtek. A segítségnyújtáson túl ez az, amiben mi hiánypótlók vagyunk. A kórházba járás maga a célfeladat, de bárki részt vehet a szervezet működtetésében is. Minden hónapban vannak közösségi programjaink, munkacsoportokra osztva, önszerveződő módon végezzük az online kommunikációt, a kampányokat, az adománygyűjtést. Olyanok vagyunk, mint egy nagy kirakós, és mindenki beleteszi, amit tud.

 

Hogyan látod magatokat tíz év múlva?

Ami kezdetben csak egy gondolat volt, az mára komoly szervezetté vált, ez év októberében ünnepeljük az Amigos negyedik születésnapját. Remélem, hogy tíz év múlva az összes hazai onkológiai központban, valamint a gyermekosztályok nagy részében ott leszünk. Ideális esetben az első külföldi csapataink is elindulhatnak, hiszen az önkéntes munkának nem szabhatnak gátat az országhatárok. Szintén célunk, hogy több társadalmi réteget és korosztályt is bevonjunk. Például a fiatalok az idősekkel, a kisgyerekesek az egyedülállókkal legyenek, hiszen a rászorultságnak számtalan formája lehet a fizikai segítségnyújtástól a szociális interakciókig, amelyekkel jobbá lehet tenni az emberek életét.

 


Bajáki Zsanett

 

 


© Minden jog fenntartva!
8

2018/3.

Eddie – Az élményalapú tanulás


 

Apró Alekszandra a tanári és az énekesnői pálya között vacillált kiskorában, végül a természettudományok felé fordult. Döntése helyességét mi sem igazolja jobban, mint hogy a most 21 éves fiatal lány útja egy vajdasági falu általános iskolájából Seattle-be, a Microsoft világversenyére vezetett, ahol innobie nevű csapatával az ötven legjobb közé került. Az általuk kifejlesztett és Eddie névre keresztelt applikáció a AR (augmented reality - kiterjesztett valóság) előnyeit felhasználva 3D-s képekkel, videókkal, ábrákkal segít a gyerekeknek az iskolai tananyag könnyebb feldolgozásában. A részletekről Alekszandrát kérdeztük.

 

Mi vonzott a természettudományok irányába?

Egy vajdasági városban, Zentán születtem. Nálunk a családban senkinek nincs felsőfokú végzettsége, ezért fontos volt számomra, hogy elérjem ezt a célt. Én már abban az időben voltam tinédzser, amikor berobbantak az okoseszközök, és a számítógépek a mindennapi élet részeivé váltak. Amikor megkaptam az első komputeremet, a családban nem igazán tudtak nekem segíteni a működésével vagy a felhasználási lehetőségeivel kapcsolatban. Ha elromlott, és jött a szerelő, akkor őt faggattam órákon keresztül a különböző programokról. Sokáig gondolkoztam azon, hogy énekesnő vagy matektanár legyek, de édesanyám szerencsére a tudomány világa felé terelt, hiszen ez egy biztosabb megélhetési vonal, mint az énekesi pálya. Már az általános iskola hetedik osztályában elkezdtem középiskolai felkészítőre járni, ahol végre informatika és programozás is volt, és nagyon megtetszett nekem ez a típusú problémamegoldó gondolkodás. A történelemmel vagy a földrajzzal sokat küzdöttem, de egy-egy matekfeladatot megoldani mindig is szórakoztató volt számomra. Minden évben vártam az iskolakezdést, mert szerencsére olyan tanáraink voltak, akik segítettek bennünket a legmerészebb ötletek megvalósításában is. A Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban kezdtem a matematika és az informatika felé orientálódni, négy évig tanultam a programozást emelt óraszámban. Innen az Újvidéki Egyetem Természettudományi és Matematikai Karára kerültem, ahonnan két év után átjelentkeztem a Szegedi Tudományegyetem programtervező-informatikus szakára.


Nem jelentett hátrányt, hogy lány vagy?

Amikor 2016-ban egyetemre mentem, én voltam az egyetlen lány a csoportomban, és ez főleg azért volt rossz, mert ha egy fiú hiányzott, az senkinek sem tűnt fel, de ha én, azt egyből kiszúrták a tanárok. Szegeden jelenleg 369-en vagyunk a szakon, és már minden gyakorlaton találkozom két-három lánnyal. Kezd egyre népszerűbb és menőbb lenni, ha valaki nőként mérnöki, programozói vagy tudós pályát választ. A programozásban nagyon sok kreativitás szükséges, és a fiúk sokszor ott buknak el, hogy túl mereven állnak egy-egy probléma megoldásához. Úgy gondolják, ha valami százszor ugyanúgy működött, akkor a százegyedik alkalommal is így kell lennie. A lányok könnyebben keresnek alternatív megoldásokat. 


„Kezd egyre népszerűbb és menőbb lenni, ha valaki nőként mérnöki, programozói vagy tudós pályát választ.”

 

Mi vezetett a saját innovatív projektedhez?

Tavaly szeptemberben az egyik csapattársam és barátom, Muhi Kristóf részt vett a SCIndikátor nevű tudomány-kommunikációs verseny előző évadában, és megnyerte. Sokat ötleteltünk közös projekteken, és felvetette, hogy nekem is indulnom kellene ezen a versenyen. Végiggondoltam, hogy milyen kutatással tudnék nevezni, így született meg az Eddie alapötlete. Eszembe jutott, hogy a kiterjesztett valóságot annyi mindenre használjuk, csak éppen az oktatásban nem, pedig ott nagyon gyakran lenne fontos, hogy valamit sokkal jobban tudjunk vizualizálni. A SCIndikátor nevezési határideje éjfélkor lejárt, én pedig este tizenegykor a nagymamámnál vettem fel a jelentkezési videót jó halkan, hogy a nagyi aludni tudjon. Elküldtem, és már másnap visszajeleztek, hogy tetszik nekik az Eddie ötlete, és örömmel várnak a felkészítő táborokba. A márciusi döntőn szakági különdíjat kaptam, ami egy amszterdami „Nők a Tudományban” tech-konferencia lesz novemberben. Úgy tűnik, annyi potenciál van az ötletben, hogy már nemcsak a versenyekre, hanem egy saját startup vállalkozás indítására is koncentrálunk, ezért jött létre az Innobie csapata.

 

Hogyan működik az Eddie?

Az Eddie névre keresztelt applikációnk az AR (kiterjesztett valóság) előnyeit felhasználva 3D-s képekkel, videókkal, ábrákkal segít a gyerekeknek az iskolai tananyag könnyebb feldolgozásában. Képzeljük el, hogy matekórán a diákoknak meg kell érteniük, mi a különbség a négyzet és a kocka között. Az applikációt letöltve elég, ha a telefont a könyv fölé helyezik, és a kiválasztott ábra a kiterjesztett valóságban, azaz 3D-ben jelenik meg, vagyis azonnal láthatják az eltérést. Vannak olyan iskolák, ahol nincs csontváz, de akár az élő boncolás is helyettesíthető ezzel az alkalmazással, amelyik körüljárhatóvá, szinte kézzelfoghatóvá teszi a tananyagot. Fontos, hogy ez nem kizárólag intézményi használatra kitalált app(likáció), hanem otthon, a tananyag kiegészítéseként segíthet még érthetőbbé tenni a témát, jobban elmerülni az érdekes részletekben.

 

„Az Eddie névre keresztelt applikációnk az AR (kiterjesztett valóság) előnyeit felhasználva 3D-s képekkel, videókkal, ábrákkal segít a gyerekeknek az iskolai tananyag könnyebb feldolgozásában.”

 

Milyen a kapcsolatod a NATE-val (Nők a Tudományban Egyesület)?

Minden évben részt vettem a Lányok Napja nevű eseményükön, és sok olyan céghez jutottam el, ahol akár nagyon szívesen dolgoznék is. Ráadásul Szigeti Fanni, a szervezet vezetője, több esetben közvetítői szerepet töltött be az interjúink, a meghívásaink vagy az előadásaink kapcsán. Nélkülük biztosan nem tartanánk még ott, ahol most.


Sok elismerést bezsebeltetek már eddig is…

Az első megmérettetés a már említett SCIndicator volt, a következő pedig a Women Startup Competition magyarországi előválogatója, ahol az első helyet szereztem meg. A csapat fiú tagjai a top 16-ba jutottak a Startup Campuson, míg a bécsi döntőben a legjobb tíz közé kerültek. Az eddigi legnagyobb eredményünk, hogy megnyertük a Microsoft Imagine Cup magyarországi döntőjét, és a kelet-közép-európai fordulót követően eljutottunk Seattle-be, az Imagine Cup World Wide Finalra, ahol a világ legjobb ötven csapata között bizonyíthattunk. 


„Már csak a finomhangolások vannak hátra, és komolyan ráfekszünk az üzleti részre…”

Heten alkotjuk az innobie csapatát, amelynek Kristóf barátomon kívül tagja Kávai Konrád, Bicskei Károly, Opačić Petar, Székely Krisztián, Juhász Csaba, és én vagyok az egyetlen lány. Csak egyikük magyarországi magyar, a többiek vajdaságiak, akik közül négyen Kecskeméten, a Neumann János Egyetemen tanulnak. Ötletgazdaként átlátom, hogy mik az irányok és hol tartunk a fejlesztésben, ezért a legtöbb helyen én prezentálom az Eddie-t a közönségnek. Már csak a finomhangolások vannak hátra, és komolyan ráfekszünk az üzleti részre, de hét informatikusnak ez egy kicsit nehezebb pálya, mint eddig eljutni. 


Kik motiválnak és támogatnak téged?

Otthon minden szellemi és érzelmi támogatást megkaptam ahhoz, hogy a saját céljaimmal foglalkozzam. Édesanyám minden eredményemnek nagyon örül, és ő az első, aki tudomást szerez róluk. Ha új ismerősök kérdezik, akkor elmondom, hogy programtervezőnek tanulok, de az Eddie-t és a csapatot már csak azoknak említem meg, akikkel többet beszélgetünk. Nagyképűségnek érezném, ha azzal indítanék, hogy már világversenyen is voltam. Ha valaki rákérdez, hogy mit csinálok az egyetemen, akkor nagyon szívesen beszélek a projektünkről akár órákat is, de magamtól nem hozom szóba. Sokszor azt látom, hogy egyes embereknek ma még azt is nehéz megemészteniük, hogy lányként ezt a szakmát választom. Néha divatnak érzik, de úgy gondolom, hogy az elért eredmények tükrözik az eltökéltségemet és megmutatják, hogy milyen sok a befektetett munka ezek mögött.


Milyen kikapcsolódás fér bele ennyi tennivaló mellett?

Két éve kezdtem el hobbiszinten teniszezni a párom hatására, aki teniszedző, a Warriors Egyesület vezetője. Szeretek kisgyerekekkel foglalkozni, ezért ha ő nem ér rá, akkor én megyek ki a srácokkal játszani. Ezek persze nem technikai edzések, inkább a kondi- és a játékos feladatokba csempészünk be egy kis labdaadogatást. Korábban a Logiscoolban is tanítottam, amit szintén nagyon élveztem. A hétköznapi értelemben vett tanárszerep nem nekem való, de ezek a pár órás aktív foglalkozások igazi kikapcsolódások számomra.


Hogyan látod magad tíz év múlva?

Abban bízom, hogy akkor az innobie cég már egy ismert és elismert vállalat lesz, én pedig reggelente útnak indítom a családomat, majd beülök az irodámba dolgozni. Mindenképpen szeretnék családot, de nem szeretném, hogy ez a karrier és a programozás rovására menjen. Sok világhírű programozónőt követek, és úgy látom, hogy akik igazán akarják, meg tudják teremteni az egyensúlyt az otthoni anyukaság és a programozói cég vezetése között.


Bajáki Zsanett



© Minden jog fenntartva!